Perry Madeleine emlékére 

   A faluból kiérve, az út úgy feküdt a földön, mint a homoki vipera. Az egyik kanyar a másikat beérte. Boldogan szaladt be az erdő sűrűjébe. Jobb oldalt magas domb emelkedett, Ezen pihentek a megfáradt fellegek, a döngölt út szélén szakadék tátja éhes száját, lent a völgyben tehén kolompol. Gémeskút nyújtogatja mindig szomjas nyakát, a juhász itatja nyáját. Tarka tehenek lustán kérődznek árnyékot adó lombos fák töviben.
De a Mulatón a perzselő nap alatt araszolt egy fakózöld hátizsák. Abból kandikált ki két frissen sült kenyérke és kíváncsian nézték, hová viszi őket vendégségbe. A hátizsák előtt görnyedten ballagott egy töpörödött nénike. Hiába volt ő a felnőtt s én a gyermek, szinte egynagyot léptünk. Messziről nézve a dolgot, úgy látszott, hogy a batyunak két tornacipős lába van és két vékonyka karja. Feje az nincs, hiszen a kenyérke eltakarja.
Az a pirosruhás kislány fehér köténykében éppen világgá megy a cókli-móklijával. Keze, lába kalimpál, hol egy pipacsért, hol egy lepkéért szaladgál. Szandáljába mindig belebújt egy apró kavics, minduntalan lehajolt kipiszkálni. Selymes kis haját össze-vissza kócolta a játékos szél, hogy bosszantsa a kislányt és kinevesse. A hátizsák és a kicsi lány boldogan beszélget. A nap jó nagyot fordul az égen, mire elérnek a kis erdő széléhez. Itt az út lágyan simul a sorakozó fák tövéhez.
A felnőttek hajlamosak elfeledni, hogy ők is voltak gyerekek és egész másképp látták az életet. Ha nem szégyellsz még lehajolni és gyermekszemmel látni, rögtön észreveszed, hogy az utak távoli vége az égbe szalad. Ha még egy kicsit lent maradsz, azt is meglátod, hogy az erdőt nem látod. Olyan magas tud lenni a fa, nincs lombja, csak dereka. Ha elég nagy vagy ahhoz, hogy leülj a földre a gyermek mellé, észreveszed, milyen sokan laknak odalent.
A tölgyes erdő mellet simuló út végén lakott a Jézuska. Odaérkezve Madlon néni letett a terhét, a zsák száját kinyitotta és elővarázsolt belőle egy nagy mogyorós csokit. Az én számomra a csokoládé nagy volt. Amikor a számban éreztem az olvadt finomság ízét, bántam is én már az út végét. Ezzel a töpörödött öregasszonnyal akár a világ szélére is elmentem volna, hogy lóbáljam a lábam a nagy semmibe.
Bár utólag számolva az időt, most tudom csak igazán, hogy nem is volt még akkor olyan öreg. Csak túl korán szökött meg a hajáról a festék. Mint kisgyermek, sohasem gondolkoztam azon, hogy szép vagy csúnya arca van-e ennek a néninek. Egyetlen dologban biztos voltam, gyermeki tapasztalatlanságom ellenére. Hatalmas szíve van ennek az asszonynak. A szeretetet épp olyan ösztönösen érzik a gyermekek, mint a jószágok.
Az út hátralévő szakaszát diófák és cseresznyefák árnyékában tettük meg. Szeretem azt az öreg házat, hiszen nincsen kapuja. Mindazok ellenére, hogy nem voltunk bezárva, soha, de soha nem vesztünk el. Kevés tilalom volt, amit szigorúan és következetesen elvártak a gyerekektől. Mindig szólni kellett, hová, merre megyünk. Ebédnél ott kellett lenni. A csendespihenőt be kellett tartani. Nevelés dolgában a többit elvégezte az erdő s a természet. Az én templomom az erdő.

 Szerencsésnek mondhatja magát az az ember, akinek megadatott, hogy ebben a csodálatos házban élheti le életét, illetve itt tölthette gyermek éveit. Akárhogyan is ítéljük meg felnőttfejjel a múltat, azt nem vitathatjuk, hogy sokat tanultunk azoktól az emberektől, akik réges-régen elmentek közülünk. Hiába nézem ma is a fotókat, nem közvetítenek semmit a múltból. Nem máshol, mint az átélt emlékeimben kell kutatnom. Gyermeki lelkemben, ha rájuk akarok találni. Ott megtalálom a mozdulataikat, hangjukat.

Madlon néni is éppen így jön-megy körülöttem. Hallom, amint bevágja maga mögött az ajtót, szinte beleremegnek az ablakok. Az ember élete során nem mindig mosolyog. Mert ez is Ő volt! Arra határozottan emlékszem, mikor mutató ujjával hívogatott "gyere csak, adok valamit" ekkor elővett egy gyönyörű díszdobozt, amelyben édesen egymás mellé bújtak a csokoládék. Csodálatos, színes, csillogó papírkába öltöztetve. Szobájában a bútorok is hozzá méretezve. Kicsi ágyacska, éjjeliszekrénnyel két oldalán. Asztal, fotölykék, szekrénykék. A falakra szép keretben múlt és jelen. A mosdótál tisztára súrolva. Mert pedáns volt a maga módján. Reggeltől estig takarított. Délután zoknit stoppolt, ruhát foldozott. Amikor eljött az este, kicsi ágyába lepihenve, klasszikusokat hallgatott. Mert ez is Madlon néni volt!
Sok minden van, amire már nem emlékszem, de sok dolog akad, amire igen. Túlzás volna azt mondani, hogy ez vagy az szép volt rajta. Semmi sem akadt, ami szép volt. Csak egyetlen dolog volt, ami magasan a többi ember fölé emelte: a szeretete. Ma sem tudom, hogy csinálta. Nem ismerte a gyűlöletet. Hazugság lenne azt állítani, hogy mi jó gyerekek voltunk. Sok bosszúságot okoztunk Madlon néninek, de ez nem egyértelműen csak a mi hibánk volt. Tiszta szívvel szerette a fiatalokat. Mindig leintette az öregeket, ha azok a "mai fiatalokra" pöröltek, nem feledte mások múltját, hangjukat visszavette. "Csendesebben hölgyek, urak, ezek a fák sok mindent mesélnek."

 Hiába próbálom magam elé idézni, nem sikerül. Nem emlékszem a szeme színére. De emlékszem arra, amikor a tükör előtt gondosan fésülködött és barna cipőperklivel összefogta ősz haját. Napközben többször is megismételte, hiszen mindig akadtak szófogadatlan tincsek, akik megszöktek a perkli fogságából. Arra is emlékszem, hogy ha elment gallyat gyűjteni, mindig akadt valami gonosz, ami megtépázta ruháját. A rátett foltot mint ékességet viselte!

Mint gyermek, soha nem gondoltam bele, mit jelenthet Édesanyát elveszíteni!
Mint gyermek, soha nem gondoltam bele, mit jelenthet távol a Hazától élni!
Mint gyermek, soha nem gondoltam bele, mit jelenthet Társ nélkül élni!
Mint gyermek, soha nem gondoltam bele, mit jelenthet másokat Szolgálni!

 Mert hihetetlenül erős az az ember, aki képes téli napokon hóviharban, fagyos szélben, nap, mint nap kenyeret cipelni a hátán.
Mert igen is tiszteletet érdemel az az ember, aki képes tavasszal és ősszel zuhogó esőben, nejlon zsák alatt cipelni a betevő falatokat.
Mert igenis mindenkitől megérdemel egy bocsánatkérő szót, hiszen a tűző napon a fakózöld hátizsákban vitte a forró cipókat.
Soha nem hallottam sorsa ellen lázadozni. -Elég volt, egy tapodtat sem megyek!
Sok-sok "nevet" gyűjtött az élete során. Hallottam Lénit, Madlent, Madlonkát és én is mondtam Madlon nénit. De hallottam gyermekként mást is!
Kegyetlen és igazságtalan volt hozzá a világ!
Mint mindenkinek, neki is voltak hiányosságai, amelyek a múltra vezethetők vissza. Bizonyos értelemben gyámoltalanabb volt, mint egy gyermek. Egy konzervet sem tudott kibontani, a konyhai teendők ismeretlen fogalmat jelentettek számára. Talán képes lett volna éhen halni is, ha nem teszik elé nap, mint nap az ételt.
Nem lehetett magára hagyni, hiába lépett túl a negyedik x-en is. Világéletében kiszolgáltatott volt!
Minél többet gondolkodok jellemén, annál több ellentmondásba ütközök. Egyre inkább világossá válik, miért is szerette a kicsi gyerekeket.
Amíg a hosszú úton ballagtunk, legalább addig a sajátjának gondolt. Azért nem siettünk, hogy ez az idő minél tovább tartson. Mert ha a nagy házhoz odaérünk, nem leszek tovább az övé!

2002.08.09.

Pataki Katalin

lap tetejére