CSÓKOLOM ILKA NÉNI

   Itt a Kalyinka-völgyben húzódik meg a fák oltalma alatt a Gera-tanya. Amíg éveinek számát szorgalmasan gyűjtögette Ilka néni, addig élete csillaga egyre közelebb került a hegy csúcsához, hogy majdan egy decemberi este végleg aláhulljon. Bármilyen öreg is volt ez az asszony, mindig össze tudott magába kaparni annyi erőt, hogy kiabálni tudjon. No nem velünk! - Az állatokkal.
   De azokkal sem azért veszekedett, mert nem szerette őket. Nagyon is szerette a jószágait, hiszen a család megélhetését biztosították. A disznóknak nagyobb volt a disznóól, mint az ő hálószobájuk. A tehénkéknek nagyobb volt az istálló, mint a telek, amelyre a vályogházat fölhúzták. A szoba közvetlen szomszédja volt a tehénistálló. A jó Isten a megmondhatója ki kit melegített télvíz idején. Amilyen kicsi volt a ház, olyan kicsik voltak a benne lakó emberek. Télen az aprócska ablakon nem tudott megszökni a meleg, nyáron pedig nem tudott bemenni a nagy hőség és a sok piszkos lábú légy, ami az embert is szinte föllökte. Ha Ilka néni hangja előkerült, az annyit jelentett, hogy beszélni akar valakivel. Riskának, az is elég lett volna, hogy jobbra vagy balra menjen, de úgy hamarjában elapad a szó. Az öregasszony jó megcirkalmazta a teheneknek szánt mondanivalóját. - Az anyád keserves mindenségét, süket vagy nem értesz a szóból, a fene essen beléd. s mondta - mondta, amíg úgy gondolta. Abba nem vagyok egészen biztos, hogy a tehenek ebből nem értettek semmit. Volt amikor az egyik vagy a másik megsokallta a sértegetéseket, s jól meglapogatta a mamát az istállóba, mikor senki sem látta. Ilyen incidensek után, ágymegőrzésre került a sor jajgatások, nyögések közepette. Iparkodott is onnat kifele a friss levegőre abból az egérlyukból. Sok csalfaság volt az öregasszony tekintetébe.
   Éberen figyelt mindenre, s hallott mindent, amit jónak látott. Mindezt a kendő ellenére is jól lehetett látni, ha hirtelen nem fordította el a fejét. A lökött kutyák miatt nem szerettünk erre a tanyára járni tejért, a szöszi fiúval. A Szentlélek tartotta kapuba megálltunk és cérna vékony hangon elkezdtünk kiabálni: - Ilka néni, Mariska néni. - Mire valaki előkerült a munkából, a kutyák mind a kapuba mutogatták a fogsorukat. Ilka néni lánya volt Mariska néni. Ő maradt itt a tanyán az özvegy anyja mellett, s három gyermekét nevelgette munkára ezen a portán. (Marikát, Jánost, Editet)

   Kerekarcú, mosolygós asszony volt ez a Mariska néni. De nagyon szomorúan is tudott nézni, szép barna szemeivel. Őneki biztos, hogy volt haja. Időnként lekapta a fejéről a virágos kendőt, hogy gyöngyöző homlokát megtörölje, s egy fáradt sóhajt a hegy mögé küldjön a többiek után. Akaratom ellenére is megkellett látnom miként működik a józan paraszti ész! Ezen a Gera-tanyán kiskaputól-kiskapuig átlósan kifeszítettek egy dróthuzalt. A huzalra rátettek egy karikát, a karikába pedig belefűzték a láncot, a láncvégre odabiggyesztették a leghamisabb kutyuskát. Így, ilyen alapon ez a kutya csak oda nem szaladt ahová ő nem akart. A többi kutya csak sallang volt körülötte. Mariska néni oltalma alatt mentünk át az udvaron. Amíg a konyhához nem értünk addig megtudakolta: - Icuka hogy van? - mondtuk jól. - Hát a naccságos úr? - mondtuk ő is jól van. - Madlonka ő is jól van? - Igen. Tegnap is énekelt a borospincénél. Majd felém fordulva megkérdezte. - És a te anyád hogy van? - mondtam jól. Nekünk mindenki jól volt. Nyár volt és iskolai szünidő, amit itt tölthettünk el együtt a hegyekbe, kapuk és szülői felügyelet nélkül. Hiszen Fajzaton se kiskapu se nagykapu. Beérve a gerendás mennyezetű alacsony konyhába, hamar megkaptuk a kandli tejet és a kezünkbe nyomtak valamilyen gyümölcsöt. Köszönjük szépen - s majszoltuk is a szomjat oltó finomságot. Kifele menet már nem törődtek velünk a fenevadak. Estefelé fonott kosárral jöttünk vissza friss zöldségekért, de akkor már Ica nénit küldtük előre. Ő is kiabált ám Mariska után, nem mert csak úgy bemenni más portájára. A kutyák is megvoltak hiánytalanul. Abban az időbe pontosan tudták az évszakok mi a dolguk. Sütött a napocska úgy ahogy megvan írva, mi pedig izzadtunk alatta rendesen. Egyszer csak HOPP! a tejesedény függetleníti magát a fülétől. Az utunkba került egyetlen pocsolyába iszapfürdőzik a kanna, mi pedig tétlenül bámuljuk. Hazaérve gyermeki ártatlansággal előadjuk, hogy nem vagyunk sárosak ebben az ügyben. - De a kanna az igen! - Ezzel az ügy lelett zárva. Szerencsénkre a műanyag kanna is jól be volt zárva így a tej nem tudott megszökni. A nyárral együtt múltak el az évtizedek, amelyek magukkal vitték a bazsarózsamosolygású Mariska nénit is. Ha az idegen a Gera-tanya felé jár azt hiszi, hogy a szél lengeti az ócska kaput, de én jól tudom, hogy olyankor Ilka néni szalad a megszökött tehénkék után.
 

   Ilyen gondolatok közepette áthaladok a Nyelvelőn, a tölgyfaerdőn keresztül odaérek a Ferge rétre - amely messze nem hasonlít már a rétre. Valamikor ezeket a réteket kipucolták. A rét az rét volt. - Némi keresgélés után megtalálom a Havas-hegy oldalába fölvezető utat. Azt, hogy valójában milyen nagy a hegy, csak akkor tudjuk meg ha járunk rajta.

   Kakas kukorékol a fák között. Ebbe már a kutya is beleszól, bele kiabál a lüktető világba. Itt van még élet. Ezt a másik tanyát Kocsordosnak hívják. Piroscserepes tetejével szemérmetlenül mutogatja magát. A gyermekfenyők az idők során oly nagyra nőttek, hogy odafent csiklandozzák a felhőket. 

- Gyerekek kértek friss tejet, most fejtük igyatok. - Nyújtja felénk Panni néni a bögréket. - No üljetek már le, ne siessetek annyira. - és törli a hokedlit, hogy tiszta legyen. Megszokásból teszi a mozdulatot, tudja ő jól, hogy nem piszkos. A hegy mögé Patára hordják a tejet, túrót, tejfölt eladni. A kapott pénznek ezer helye van. Itt is három gyermek nevelkedik de két családnál. Szeptembertől ők is a faluba laknak rokonoknál. - Így utólag visszagondolva érdekes, hogy mindig a felnőttekkel volt dolgunk. Soha sem játszani mentünk egyik tanyára sem. Szerintem azok a gyerekek nem is játszhattak, a föld adott mindenkinek munkát. - 

   Ezen a portán "könnyebbnek '' látszott az élet. Itt voltak férfiak is, akik a nehezét átvállalták. Karcsi bácsi és Tivadar bácsi ők testvérek végezték a dolgukat, amíg a kimért idő ezt megengedte. - Amikor Karcsi bácsi meghalt Panni néni otthagyta a szoba-konyhás tanyát. A fiával és lányával beköltözött az emberek közé a könnyebb élet reményébe. 

   Ha meglátogattuk Panni nénit, átmentünk Juliska nénihez. Ők falszomszédok és sógornők. Juliska néni jól megtermett asszonyság. Rekedt, érces erős hangján nagy szeretettel fogad minket. - Szervusztok galambocskáim. - Hatalmas testével akkorát senderült a konyhában, s a következő pillanatban adta is a málnaszörpöt. Öt perc alatt akart minket felhizlalni, hogy mi is mutassunk valahogy. - Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy csenevész gyerekek voltunk. - Juliska néni nagyon szeretett vidám lenni, és finom süteményeket sütni. A süteményét is meg kellett kóstolnunk, addig nem mehettünk haza. Különböző küldetésekbe jártunk ezeken a tanyákon. Kenyeret vagy postát vittünk és főzni valót hoztunk. A tanyasi emberek csak úgy tudtak létezni, ha kölcsönösen segítették egymást. Az évek múlásával Tivadar bácsi is elment az élők sorából, s még valamit elvett a sors Juliska nénitől, talán a legfontosabbat - A LÁTÁSÁT! - De van őneki egy drága kincse a fia. Szinte mindig találkozom vele mikor megy az Édesanyjához a tanyára. 

- Amíg az eszem a gyermekkor világába járt, addig a lábam elvitt egy léniához. Ez a lénia egyenest Kocsordosra vezet, Juliska néni konyhaajtajához. Sohasem tudhatjuk, hogy ki - mikor - hol gondol ránk szeretettel vagy gyűlölettel. Ez a Havas-hegy magába csomagolja ennek a két tanyának minden titkát. Több generáció örömét és bánatát követte nyomon. Pár évtizedet én is a közelükbe élhettem, és megtapasztalhattam el nem fogyó szeretetüket. Ezeken a hófehér lapokon köszönetemet fejezem ki azért a szép gyermekkorért amit ők a TANYASI emberek adtak nekem.

   Hat nappal ezelőtt megtaláltam gyermekkorom mosolyogós világát, de a hegytetőre fölvezető utat nem. Ha visszatérünk életünk bizonyos helyszínére, emlékezetünkről lehull az idő szőtte fátyol, s kristálytisztán látjuk és halljuk a múltunkat. Már tudom, hogy ezekben az erdőkben és is itt vagyok, s nem csak én hanem sokan mások is.

   Ismét nekirugaszkodom a Havasnak annak reményébe, hogy a megfelelő embertől a megfelelő információt kaptam. (Fodor Vilitől) Az elmúlt évtizedek során sokat fotóztam a környező hegyeket kívülről, de most hónapok óta belülről fényképezem őket, ott hol a lelküket is meglelem. 

   A vasvázasnál - amely raktárépület, még a TSZ idején épült. - balra fordulok, amit eddig soha nem tettem, hiszen nem volt arrafele semmi dolgom az életembe. Ebben a párnapra kölcsönkapott télben elindulok, hogy célomat elérjem. Az utak most nem a ködös semmibe tűnnek el, hanem a hegyek s a völgyek mélyébe furakodnak. Más utakra térve ugyancsak megváltozik a megszokott kép. Időnként azt is jól látni, honnat indul a hegy vonulata fölfelé, hogy a csúcsra fölérve lefelé szaladjon. Amiben egyéniséggé válnak a hegyek, az pontosan a tetőrész egyedi vonala. Most érzem először, hogy a tájnak dallama van. A szőlősorok szófogadóan követik a felszínt és a lágyvonalú dombocskára fölérve, bekúsznak a Sástó domb és a Tamás-bérc völgyébe. Ezek a hegyek, hogy egyesülni ne tudjanak a Káva tetőről közéjük csusszan a Hanisz lénia. A hó minden titkot kifecseg. Elárulja hol vannak kicsiny rétek, hová bújtak a léniák és merre haladnak a pántlikás útjaim. Bal oldalt a gyümölcsfák árnyékból uszályt húznak maguk után. Bóbitás fejükkel ballagnak fel a Geregre, ott találni némi fenyvest, velük beszélgetni oda igyekeznek. Tekintetem végigvezetem az előttem lévő domboldalon és akkor látom a gyönyörűen kicsipkézett látóhatárt. Az egymás mellett sorakozó gyümölcsfák koronái szinte összeérnek, de csak innet nézve. Lassan haladok az úton, hiszen forgolódok és tiszteletlenül leskelődöm. Kilesem a sok-sok titkot, amit hónapokon át rejtve tartott. Még az eget is eltitkolta előlem. A napocska előtt tiszteletüket teszik a felhők, s az árnyékukat a földre levetítik. Ezektől a vonuló felhőktől percről-percre változnak hegyek s völgyek színei. Ideérve a csipkéstetejű gyümölcsfákhoz, ismét előreszalad az elérhetetlen valóság, Velem együtt van úton a látóhatár. A dombról letekintve a völgybe, ott egy falucska bújt meg. Kicsiny ékszere- e nagyvilágnak. Innet szokott útnak indulni a déli harangszó, a patai plébános nem is sejti, hogy a szél üzenetet hoz a hegyek közé, bim-bam. A szőlősorok között jobbra fordulok, hisz arra vezet utam. Mostantól kezdve a tél vendége vagyok. A Havas-hegy nem magányos, hiszen van neki egy Kajtár -domb nevű gyermeke. Dehogy is sietek! Eszem ágába nincs ilyen meggondolatlanul viselkedni. Színek és Fények , mindebben pedig ott vagyok én, és ez nem kevés! Ragyogóan csillogó fehér hó, rozsdabarna levelek, a fák ágai között a kékég, felhős habokkal. Az öntudatos szél odapakolta a hópihéket ahová kedve tartotta. A maga örömére földíszítette törékeny díszekkel az erdőt. A kövek is kaptak pihe-puha párnát. Csipkebokrok hajlott ágát újra rajzolta.
   Gyűrött tölgyfalevelekben, mint bölcsőben hópihék pihennek. Áthaladok zsebkendőnyi réteken, földön leterített barna szőnyegeken. A hegyoldalban kis teraszok vannak, gyönyörű sziklákkal megpakolva. Jól látom a szomszéd hegyeket, művelésre váró földeket. Ha most, az engem körülölelő világra azt mondom: ez egy szoba. - akkor ennek a kő a legszebb bútora. A kő ásványi anyagtartalmától függ, milyen lesz rajta a kárpithuzat. Smaragdzöld mohából bársonyhuzat, a zuzmóval mintázott a brokátanyag, a most ráhullott hó muszlinként letakarja. A Bolondkőnél egymás fején könyökölnek, vagy épp egymásnak dőlve tétlenkednek a több tonnás sziklák. Ezek a kövek itt, szétszórt egyéniségek akik a teraszra kiültek s a Prédikáló-tető felé ellesnek. Ha májusba belombosodnak a fák, a köveknek is oda lesz a szép kilátás. A kövek és én most leskelődünk, bámuljuk a szomszéd hegyek fölött gyülekező hófelhőket. Az utolsó partszakasznak nekiveselkedem, a levegőt sűrűbben veszem. No lám csak, mit látnak szemeim? Itt hagyott pezsgősüveget, hóba hűtve, üdén zölddel. Lehet most találgatni, vajon mit is ünnepeltek?! S végre eljött a nagypillanat, előttem a Havas-hegy keresztlevele. HAVAS 598 méter.
   Hátizsákomból előkerül az ünnepi ebéd, amely több fogásos. Lekváros palacsinta, gerezdekre bontott naranccsal. Némi hangoskodással a KÁVA-tetőről föltűnik a holló pár, hogy megnézze, - már megint mit csinál a feketekabát. Átjöttek szomszédolni, mit nekik egy-két hegyet átrepülni.
   Miután elmondták a fél világnak a magukét, ott hagynak s fészkükre hazaszállnak. Én pedig megelégedve önmagammal, hátamra veszem édes terhemet és indulok lefele a Havas-hegy "meghódított" csúcsáról. Lefele haladva a hóval takart lejtőn már nem is olyan ideális a körülmény a bámészkodásra. Gyakran szalad ki a számon a hoppá-hoppá, s igyekszem magam alatt tartani a lábamat. A hegyoldalon baj nélkül leereszkedve, rátérek egy útra, amelynek nem tudom hol s merre a másik vége. Biztosat csak akkor tudok, ha ezen a gyönyörűségen végig ballagok. Addig-addig sétálgatok fényben s árnyékban, míg elő nem tűnnek ott a távolban a széllel táncoló piros pántlikáim. Az utolsó filmkockáimat e nagy pillanatra s boldogságomra ellövöm.

GYÖNGYÖS 2001 04.13.

Pataki Katalin

1 2
lap tetejére